Ha jól érzed magad, ne aggódj! El fog múlni.

Sziasztok! Nagyon-nagyon rég nem voltam fönt... Egyszerűen nincs kedvem leülni, és írni... köv. részhez vázlat van, de... kitudja... biztosan fogom még folytatni, csak nem most...
röviden ennyi.
Legyetek jók! (de nem kötelező:)

25. rész

Itt vagyok, nem is tudom mennyi idő után újra :D Táborok vannak mögöttem, a fél nyarat sátorban töltöm... De most itt egy új rész, igaz ,különösen érdekes tartalma nincs, de hoztam hozzá képeket :D

Jó olvasást! :D

Délutánunkat mondhatnám eseménytelennek is, de kinek mi az eseménytelen… :D

Gyorsan rendbe kaptuk magunkat, bár az első szó csak Lewisra volt érvényes, de a lényeg, hogy elkészültünk.

Egy türkizes pántnélküli topot egy fekete fodros minivel kaptam magamra. Hozzá a tengericsikós tűsarkút, amit úgy alkudtam le, pedig nem szeretem a magas sarkúkat, de most megtetszett a kis köves herkentyű…  A nyakamba egy ezüst gitáros nyaklánc került, amit a húgomtól kaptam még a 18. szülinapomra. A hajamat egyenesre kivasaltam, az arcomat viszont minimálisan mázoltam: spirál és szemceruza. Ennyi.

Kész.

- Mehetünk – léptem ki a fürdőből.

- Komolyan? – mondta Lewis csukott szemmel a fotelben ülve. Elaludt, míg készülődtem… pasik… mert nekik meg van 5 perc alatt…

- Igen, komolyan… - néztem rá csípőre tett kézzel. Végre kinyitotta a szemét is…

- Wáá. Nincs kedvem menni, Brittany Granger. Maradjunk a szobában, és én tervezek programot, sexy ez a top…- odajött mögém, és elkezdte puszilgatni a nyakam. Nőből vagyok, erős vagyok, bulizni megyünk.

- Lewis Hamilton! Szigorúan kimozdulunk. Elég időt töltünk még a hotelszobában… Most pedig irány lefelé! – mutattam a cél felé az ujjammal.

- Hát jó, kapitány… de csak mert most igazad van… - csókolt meg, én pedig vissza, de csak rövid volt, mert fölkaptam a táskám, másik kezemmel pedig húztam őt magam után.

A liftből kiszállva megláttuk Josét. Picit ideges volt…

- Hét óra, ugye? – nézett a falióra felé, amely már simán fél kilencet mutatott.

- Neked is szia. Na, merre lesz a program? – tereltem a szót. Elfutott az idő…

- Egy jó kis buliba megyünk – válaszolt higgadtabban.

- Messze van? – kérdeztem. A tűsarkú, ami rajtam volt, nem tartozott a kényelmes cipők közé, habár, egyik magassarkút sem sorolnám oda... És nem mindegy, mennyit gyalogolok bennük…

- 15 saroknyira kb… - 15?

- Sétálunk, ha nem gond… - mintha érezte volna, hogy megkérdezem.

- Benne vagyok – mondta Lewis. Hirtelen mekkora lett az egyetértés… De én nem fogok túrázni, az biztos…

- Taxi? – ajánlottam fel. Én azzal megyek, bármi történjék…

- Kicsim, de így szebb, lassan elsétálunk a kirakatok előtt… Már nem is szeretsz sétálni? – kérdezte Lewis… tudtam, hogy direkt csinálja, hogy húzza az agyamat…

- De szeretek, kényelmes szandálban, de nem egy felhőkarcoló tetején lépkedve. Lecserélni pedig most nem fogom. Vihetsz a hátadon, ha gondolod, és olyanok leszünk, mint a brémai muzsikusok… - simítottam meg az arcát.

- Eldöntenétek még ma? – nézte az óráját José.

- Taxi! – szálltam is be a pont akkor leálló taxiba.

- Oké… - behuppant mellém Lewis is, José pedig előre ült a sofőrhöz.

- Az Esperanzaba – mondta a sofőrnek.

Pár perc múlva megérkeztünk. Hát nem semmi hely volt, az biztos, kívülről legalábbis. Óriási tömeg állt az ajtó előtt. Tolakodással nem sokra jutok, mert egy óriási kidobó állt az ajtóban.

- Most várhatunk holnap délig… - mondta Lewis a tömeget méregetve.

- Már aki… gyertek utánam! – és elvezetett minket a hátsó bejárathoz, ám itt is volt egy izompacsirta, mint elöl. Na szép…

- Csáo Pedro – fogtak kezet.

- Mi a szitu öcskös?

- Ők itt Brit és Lewis.  Ő pedig a bátyám, Pedro.– mutatott be minket egymásnak

- Délután mesélt rólatok. Miért nem adtátok a zsernyákoknak? Mikor nő be a feje lágya?

- Majd legközelebb – mosolyogtam José felé, a válasza rá egy dünnyögés volt.

- Akkor jó. Na, most gyorsan befelé, a főnök meg ne lássa. – nevetett Pedro, és kinyitotta az ajtót. José még beszélt vele valamiről, mi pedig beléptünk az ajtón.

Majd leesett az állam. Megmondta José, hogy jó helyre megyünk, de azért ezt nem gondoltam volna:

3 szintes volt az egész: A legalsó szint volt a bár, a második szinten lehetett kajálni, a harmadik része fönt pedig a kávézó volt. A fal pirosas-rózsaszínes, rajtuk itt-ott tükrök, az asztalok fölött pedig hangulatos kis lámpák voltak. Halk zene szólt, valamiféle gyors gitárszóló. Félpercnyi csodálkozás után Lewis szólalt meg.

- Leülünk? – visszatértem.

- Aha. Ott egy szabad asztal – mutattam a helyre. Leültünk egymással szembe. Lewis megfogta a kezem.

- Nem bántad meg, hogy eljöttünk? – kérdezte.

- Eddig szuper.

- Örülök, hogy örülsz. Bár a hotelszoba most jobban megfelelne… - vigyorodott, el, erre erősen megszorítottam a kezét.

- Mindenre sort kerítünk – nyugtattam meg…

- Iszunk valamit? - kérdezte José.

- Nekem egy Mojitot – válaszoltam.

- Szintén – mondta Lewis.

- Okés. Akkor mindjárt jövök – és elindult a bárpult felé.

- Még mindig nem bízol benne… látom a szemedben…

- Hát… nem tudom… olyan furcsa ez a srác – nézett felé, ahogy épp jött vissza hozzánk.

- Ők nem angolok, egész más a viselkedésük, a vérmérsékletük…

- Oké, tudom, de akkor is. Nem vetted észre, hogy mindig téged bámul? – mondta összeszűkített szemekkel.

- Édes, csak beképzeled. Hagyjuk ezt a témát, inkább élvezzük az estét! – megint féltékenykedik…

José visszaért az asztalhoz.

- Mindjárt hozzák is – és leült mellém. – Ennek a helynek fura története van. Az 50-es években Castro ezt az épületet börtönnek használta, de mivel építettek egy másik börtönt a város másik részébe, egy nagyobbat, és biztonságosabbat, az épületet hadi raktárnak szerette volna használni. Végül egy olasz maffiózó, Tiziano Petri rengeteg pénzt kínált érte, és megvette a helyet, mert látott benne fantáziát. Végül is fokozatosan alakult ki a hely. Eleinte szállodának készült, de mivel a környéken sok szórakozóhelyet lebombáztak, a felesége berendeztette, Spanyolországból hozatta a bútorokat, eleinte még a zenészeket is. Most a fiuk viszi tovább az üzletet, de kitudja meddig, mert az apja már meghalt, és nem nagyon tudja kézben tartani a dolgokat…

- Nem semmi… - vettem el az asztalról a mojitót, mert addigra kihozta a pincér.

Kínos csönd lett…

- Megyünk táncolni? – kérdetem Lewistól a csendet megtörve.

- Majd…- mondta unottan.

 - José? – fordultam felé.

- Na, jó, menjünk… - állt fel Lewis. Tudtam én, hogy ez bejön xD

Odasétáltunk a táncparkettre, pont egy lassabb szám következett. Lewis átkarolta a derekamat, én a nyaka köré fontam a karjaim, és a vállára hajtottam a fejem, becsuktam a szemem és beszívtam az illatát. Ő valamin nagyon gondolkozott…

- Mi jár a fejedben? – kérdeztem.

- Ha nem jön az olasz pasi, akkor itt börtön van, és ha föladjuk a zsaruknak a kölyköt, akkor talán idehozzák…

- Lökött. Micsoda agymenés.  Hagyjuk ezt a José témát. Most ő ne létezzen, csak te meg én – néztem fel rá, és adtam egy puszit a szájára, aztán visszahajtottam a fejem.

- Rendben. Csak ne bámulna olyan feltűnően…

- Csukd be a szemed, és élvezd a zenét… 

Top

Fodros zoknya

Cipő

Táska

Nyaklánc

Fülbevalók

Mojito

A bár

24. rész

Lewis hamar utolérte a srácot, mert az még meg is botlott. Odafutottam hozzájuk én is.

- Haver, bajban vagy! – vette ki Lewis a táskámat a körülbelül 20 éves szöszi srác kezéből.

- Kérlek benneteket, ne szóljatok a zsaruknak! – könyörgött.

- Hogy hívnak?

- José Fortunato.

- A szerencséd most elfutott… annak sikerült… - mosolyogtam. Olyan kis izé ez a gyerek… Nem nézném ki belőle, hogy lop. De hát ez Havanna, itt bármi megtörténhet…

- Van egy ajánlatom nektek… – fordult hirtelen Lewis felé.

- Tolvajokkal nem üzletelünk!

- De ingyen lenne… - óóó mit mondott…

- Ja még mi fizetnénk a te szolgálataidért. Ne nevettess… - forgatta Lewis a szemeit.

- Épp azért mondom, hogy ingyen lenne – mondta nyugodtan.

- Még itt vicceskedj, nekünk… - pirítottam rá.

- Ezt komolyan gondoltam.

- Na és mi lenne a nagy üzlet? – kérdeztem.

- Bemutatom nektek a várost…

- Ha nekünk idegenvezető kell, odacsapódunk a húzott szeműekhez – mondta Lewis.

- Nem értitek… Nem az utitérképekből olvasnám a dolgokat, hanem megmutatnám nektek Havanna IGAZI életét.

- Csapatmegbeszélés négyszemközt! – húztam oldalra Lewis-t.

- Mi legyen? – kérdeztem.

- Most egy tolvajjal üzletelni? – nézett rám kérdőn.

- A kaland miatt jöttünk, nem?

- Ha kaland, menjünk inkább bungee-jumping-ozni… - nézett rám barna szemeivel.

- Majd legközelebb.  – válaszoltam. Igazából tériszonyom van. A magas színpadokat sem szeretem. Ha rajtam múlna, a házunkban is lift lenne, mert arról nem tudnék lepottyanni. Azért nem hordok gyakran magassarkút, mert még úgyis félek. Na jó, ez csak vicc.

- Hát rendben, de akkor a táskádat ne rakd majd le.  – sóhajtott.

- Imádlak! – adtam neki egy puszit.

- Tudom… a csokifagyi dolog még áll? – mosolyogott rám, és átölelt.

- Persze hogy! Azt nem felejtem el… – szorítottam magamhoz.

- 5 dobozzal?

- Talán 4-gyel… - gondolkodtam.

- Biztos nem fog kárba veszni az az egy sem…

- Öhhmmm… - zavart meg miniket a srác.

Odaléptünk hozzá.

- Belemegyünk. De ha még egy próbálkozás, mész a rendőrőrsre – adtam ki a fő szabályt.

- Zsebben lesz a kezem. – rakta gyorsan is el a kezeit.

- Maradjanak is a te zsebedben, köszi. – mosolyogtam, és ráakasztottam a vállamra a táskám.

- Mehetünk fagyizni? – karolt át Lewis.

- Igen. José, te előttünk mész. – jelentette ki.

- Igen is, kapitány – ő akarta…

- HANGOSABBAANNNN… - kiabáltam neki vissza.

- IGEN IS KAPITÁÁÁNY! – ordította a telitorokból. Már az egész strand a furcsa triónkkal volt elfoglalva.

- Óvoda…  - sóhajtott mosolyogva Lewis.

- Megesik – adtam puszit az arcára.

Közben odaértünk a fagyishoz. Nagy volt a választék, de kitartottam a csoki mellett.

- Jónapot! – köszöntünk.

- Már most jó, hogy ilyen boldog párt látok – kedveskedett a fagyis bácsi. Összemosolyogtunk Lewis-szal.

- Melyikből adhatok?

- Csokisat szeretnénk, ha lehetne dobozba. És 5 dobozba. – mondtam lassan. Szegény csak nézett, de azért kiszolgált minket, így egy nagy táska csokifagyival távoztunk.

Lewis, José és én visszamentünk a szállodához.

- Menjetek siesta-zni, majd este 7 körül jövök, és indulhatunk. Nem kell beöltözni, inkább ki…

- Hová megyünk? – kérdeztem.

- Majd meglátjátok. Este 7 – intett és elindult haza.

- Miért bízunk meg benne? – kérdezte Lewis.

- Azért mert szerintem rendes fiú. Biztos meg volt rá az oka, hogy azt tette. 

- De akkor is… - nézett a srác után.

- Féltékenykedünk? – vigyorogtam. Jaj de aranyos :D

- Nem, csak…

- Ugyan már… José még szerintem nincs 20 sem, és tudod, hogy nem bukom a szőkékre.

- Tudom…

- Én téged szeretlek, bajnok.  – léptünk a liftbe.

Hamar felértünk a szobánkhoz.

- Mit is mondott a srác? Siesta-zzunk? – zárta be az ajtót, és a falhoz nyomott.

- És a csokifagyival mi lesz? – mutattam a dobozokra.

- Kombinálhatjuk a dolgokat… - suttogta a fülembe.

- Oké, szeretek kombinálni…

José: