Lewis hamar utolérte a srácot, mert az még meg is botlott. Odafutottam hozzájuk én is.
- Haver, bajban vagy! – vette ki Lewis a táskámat a körülbelül 20 éves szöszi srác kezéből.
- Kérlek benneteket, ne szóljatok a zsaruknak! – könyörgött.
- Hogy hívnak?
- José Fortunato.
- A szerencséd most elfutott… annak sikerült… - mosolyogtam. Olyan kis izé ez a gyerek… Nem nézném ki belőle, hogy lop. De hát ez Havanna, itt bármi megtörténhet…
- Van egy ajánlatom nektek… – fordult hirtelen Lewis felé.
- Tolvajokkal nem üzletelünk!
- De ingyen lenne… - óóó mit mondott…
- Ja még mi fizetnénk a te szolgálataidért. Ne nevettess… - forgatta Lewis a szemeit.
- Épp azért mondom, hogy ingyen lenne – mondta nyugodtan.
- Még itt vicceskedj, nekünk… - pirítottam rá.
- Ezt komolyan gondoltam.
- Na és mi lenne a nagy üzlet? – kérdeztem.
- Bemutatom nektek a várost…
- Ha nekünk idegenvezető kell, odacsapódunk a húzott szeműekhez – mondta Lewis.
- Nem értitek… Nem az utitérképekből olvasnám a dolgokat, hanem megmutatnám nektek Havanna IGAZI életét.
- Csapatmegbeszélés négyszemközt! – húztam oldalra Lewis-t.
- Mi legyen? – kérdeztem.
- Most egy tolvajjal üzletelni? – nézett rám kérdőn.
- A kaland miatt jöttünk, nem?
- Ha kaland, menjünk inkább bungee-jumping-ozni… - nézett rám barna szemeivel.
- Majd legközelebb. – válaszoltam. Igazából tériszonyom van. A magas színpadokat sem szeretem. Ha rajtam múlna, a házunkban is lift lenne, mert arról nem tudnék lepottyanni. Azért nem hordok gyakran magassarkút, mert még úgyis félek. Na jó, ez csak vicc.
- Hát rendben, de akkor a táskádat ne rakd majd le. – sóhajtott.
- Imádlak! – adtam neki egy puszit.
- Tudom… a csokifagyi dolog még áll? – mosolyogott rám, és átölelt.
- Persze hogy! Azt nem felejtem el… – szorítottam magamhoz.
- 5 dobozzal?
- Talán 4-gyel… - gondolkodtam.
- Biztos nem fog kárba veszni az az egy sem…
- Öhhmmm… - zavart meg miniket a srác.
Odaléptünk hozzá.
- Belemegyünk. De ha még egy próbálkozás, mész a rendőrőrsre – adtam ki a fő szabályt.
- Zsebben lesz a kezem. – rakta gyorsan is el a kezeit.
- Maradjanak is a te zsebedben, köszi. – mosolyogtam, és ráakasztottam a vállamra a táskám.
- Mehetünk fagyizni? – karolt át Lewis.
- Igen. José, te előttünk mész. – jelentette ki.
- Igen is, kapitány – ő akarta…
- HANGOSABBAANNNN… - kiabáltam neki vissza.
- IGEN IS KAPITÁÁÁNY! – ordította a telitorokból. Már az egész strand a furcsa triónkkal volt elfoglalva.
- Óvoda… - sóhajtott mosolyogva Lewis.
- Megesik – adtam puszit az arcára.
Közben odaértünk a fagyishoz. Nagy volt a választék, de kitartottam a csoki mellett.
- Jónapot! – köszöntünk.
- Már most jó, hogy ilyen boldog párt látok – kedveskedett a fagyis bácsi. Összemosolyogtunk Lewis-szal.
- Melyikből adhatok?
- Csokisat szeretnénk, ha lehetne dobozba. És 5 dobozba. – mondtam lassan. Szegény csak nézett, de azért kiszolgált minket, így egy nagy táska csokifagyival távoztunk.
Lewis, José és én visszamentünk a szállodához.
- Menjetek siesta-zni, majd este 7 körül jövök, és indulhatunk. Nem kell beöltözni, inkább ki…
- Hová megyünk? – kérdeztem.
- Majd meglátjátok. Este 7 – intett és elindult haza.
- Miért bízunk meg benne? – kérdezte Lewis.
- Azért mert szerintem rendes fiú. Biztos meg volt rá az oka, hogy azt tette.
- De akkor is… - nézett a srác után.
- Féltékenykedünk? – vigyorogtam. Jaj de aranyos :D
- Nem, csak…
- Ugyan már… José még szerintem nincs 20 sem, és tudod, hogy nem bukom a szőkékre.
- Tudom…
- Én téged szeretlek, bajnok. – léptünk a liftbe.
Hamar felértünk a szobánkhoz.
- Mit is mondott a srác? Siesta-zzunk? – zárta be az ajtót, és a falhoz nyomott.
- És a csokifagyival mi lesz? – mutattam a dobozokra.
- Kombinálhatjuk a dolgokat… - suttogta a fülembe.
- Oké, szeretek kombinálni…
José:
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése