2010. augusztus 11., szerda

25. rész

Itt vagyok, nem is tudom mennyi idő után újra :D Táborok vannak mögöttem, a fél nyarat sátorban töltöm... De most itt egy új rész, igaz ,különösen érdekes tartalma nincs, de hoztam hozzá képeket :D
Jó olvasást! :D


Délutánunkat mondhatnám eseménytelennek is, de kinek mi az eseménytelen… :D
Gyorsan rendbe kaptuk magunkat, bár az első szó csak Lewisra volt érvényes, de a lényeg, hogy elkészültünk.
Egy türkizes pántnélküli topot egy fekete fodros minivel kaptam magamra. Hozzá a tengericsikós tűsarkút, amit úgy alkudtam le, pedig nem szeretem a magas sarkúkat, de most megtetszett a kis köves herkentyű…  A nyakamba egy ezüst gitáros nyaklánc került, amit a húgomtól kaptam még a 18. szülinapomra. A hajamat egyenesre kivasaltam, az arcomat viszont minimálisan mázoltam: spirál és szemceruza. Ennyi.
Kész.
- Mehetünk – léptem ki a fürdőből.
- Komolyan? – mondta Lewis csukott szemmel a fotelben ülve. Elaludt, míg készülődtem… pasik… mert nekik meg van 5 perc alatt…
- Igen, komolyan… - néztem rá csípőre tett kézzel. Végre kinyitotta a szemét is…
- Wáá. Nincs kedvem menni, Brittany Granger. Maradjunk a szobában, és én tervezek programot, sexy ez a top…- odajött mögém, és elkezdte puszilgatni a nyakam. Nőből vagyok, erős vagyok, bulizni megyünk.
- Lewis Hamilton! Szigorúan kimozdulunk. Elég időt töltünk még a hotelszobában… Most pedig irány lefelé! – mutattam a cél felé az ujjammal.
- Hát jó, kapitány… de csak mert most igazad van… - csókolt meg, én pedig vissza, de csak rövid volt, mert fölkaptam a táskám, másik kezemmel pedig húztam őt magam után.

A liftből kiszállva megláttuk Josét. Picit ideges volt…
- Hét óra, ugye? – nézett a falióra felé, amely már simán fél kilencet mutatott.
- Neked is szia. Na, merre lesz a program? – tereltem a szót. Elfutott az idő…
- Egy jó kis buliba megyünk – válaszolt higgadtabban.
- Messze van? – kérdeztem. A tűsarkú, ami rajtam volt, nem tartozott a kényelmes cipők közé, habár, egyik magassarkút sem sorolnám oda... És nem mindegy, mennyit gyalogolok bennük…
- 15 saroknyira kb… - 15?
- Sétálunk, ha nem gond… - mintha érezte volna, hogy megkérdezem.
- Benne vagyok – mondta Lewis. Hirtelen mekkora lett az egyetértés… De én nem fogok túrázni, az biztos…
- Taxi? – ajánlottam fel. Én azzal megyek, bármi történjék…
- Kicsim, de így szebb, lassan elsétálunk a kirakatok előtt… Már nem is szeretsz sétálni? – kérdezte Lewis… tudtam, hogy direkt csinálja, hogy húzza az agyamat…
- De szeretek, kényelmes szandálban, de nem egy felhőkarcoló tetején lépkedve. Lecserélni pedig most nem fogom. Vihetsz a hátadon, ha gondolod, és olyanok leszünk, mint a brémai muzsikusok… - simítottam meg az arcát.
- Eldöntenétek még ma? – nézte az óráját José.
- Taxi! – szálltam is be a pont akkor leálló taxiba.
- Oké… - behuppant mellém Lewis is, José pedig előre ült a sofőrhöz.
- Az Esperanzaba – mondta a sofőrnek.
Pár perc múlva megérkeztünk. Hát nem semmi hely volt, az biztos, kívülről legalábbis. Óriási tömeg állt az ajtó előtt. Tolakodással nem sokra jutok, mert egy óriási kidobó állt az ajtóban.
- Most várhatunk holnap délig… - mondta Lewis a tömeget méregetve.
- Már aki… gyertek utánam! – és elvezetett minket a hátsó bejárathoz, ám itt is volt egy izompacsirta, mint elöl. Na szép…
- Csáo Pedro – fogtak kezet.
- Mi a szitu öcskös?
- Ők itt Brit és Lewis.  Ő pedig a bátyám, Pedro.– mutatott be minket egymásnak
- Délután mesélt rólatok. Miért nem adtátok a zsernyákoknak? Mikor nő be a feje lágya?
- Majd legközelebb – mosolyogtam José felé, a válasza rá egy dünnyögés volt.
- Akkor jó. Na, most gyorsan befelé, a főnök meg ne lássa. – nevetett Pedro, és kinyitotta az ajtót. José még beszélt vele valamiről, mi pedig beléptünk az ajtón.
Majd leesett az állam. Megmondta José, hogy jó helyre megyünk, de azért ezt nem gondoltam volna:
3 szintes volt az egész: A legalsó szint volt a bár, a második szinten lehetett kajálni, a harmadik része fönt pedig a kávézó volt. A fal pirosas-rózsaszínes, rajtuk itt-ott tükrök, az asztalok fölött pedig hangulatos kis lámpák voltak. Halk zene szólt, valamiféle gyors gitárszóló. Félpercnyi csodálkozás után Lewis szólalt meg.
- Leülünk? – visszatértem.
- Aha. Ott egy szabad asztal – mutattam a helyre. Leültünk egymással szembe. Lewis megfogta a kezem.
- Nem bántad meg, hogy eljöttünk? – kérdezte.
- Eddig szuper.
- Örülök, hogy örülsz. Bár a hotelszoba most jobban megfelelne… - vigyorodott, el, erre erősen megszorítottam a kezét.
- Mindenre sort kerítünk – nyugtattam meg…
- Iszunk valamit? - kérdezte José.
- Nekem egy Mojitot – válaszoltam.
- Szintén – mondta Lewis.
- Okés. Akkor mindjárt jövök – és elindult a bárpult felé.
- Még mindig nem bízol benne… látom a szemedben…
- Hát… nem tudom… olyan furcsa ez a srác – nézett felé, ahogy épp jött vissza hozzánk.
- Ők nem angolok, egész más a viselkedésük, a vérmérsékletük…
- Oké, tudom, de akkor is. Nem vetted észre, hogy mindig téged bámul? – mondta összeszűkített szemekkel.
- Édes, csak beképzeled. Hagyjuk ezt a témát, inkább élvezzük az estét! – megint féltékenykedik…
José visszaért az asztalhoz.
- Mindjárt hozzák is – és leült mellém. – Ennek a helynek fura története van. Az 50-es években Castro ezt az épületet börtönnek használta, de mivel építettek egy másik börtönt a város másik részébe, egy nagyobbat, és biztonságosabbat, az épületet hadi raktárnak szerette volna használni. Végül egy olasz maffiózó, Tiziano Petri rengeteg pénzt kínált érte, és megvette a helyet, mert látott benne fantáziát. Végül is fokozatosan alakult ki a hely. Eleinte szállodának készült, de mivel a környéken sok szórakozóhelyet lebombáztak, a felesége berendeztette, Spanyolországból hozatta a bútorokat, eleinte még a zenészeket is. Most a fiuk viszi tovább az üzletet, de kitudja meddig, mert az apja már meghalt, és nem nagyon tudja kézben tartani a dolgokat…
- Nem semmi… - vettem el az asztalról a mojitót, mert addigra kihozta a pincér.
Kínos csönd lett…
- Megyünk táncolni? – kérdetem Lewistól a csendet megtörve.
- Majd…- mondta unottan.
 - José? – fordultam felé.
- Na, jó, menjünk… - állt fel Lewis. Tudtam én, hogy ez bejön xD
Odasétáltunk a táncparkettre, pont egy lassabb szám következett. Lewis átkarolta a derekamat, én a nyaka köré fontam a karjaim, és a vállára hajtottam a fejem, becsuktam a szemem és beszívtam az illatát. Ő valamin nagyon gondolkozott…
- Mi jár a fejedben? – kérdeztem.
- Ha nem jön az olasz pasi, akkor itt börtön van, és ha föladjuk a zsaruknak a kölyköt, akkor talán idehozzák…
- Lökött. Micsoda agymenés.  Hagyjuk ezt a José témát. Most ő ne létezzen, csak te meg én – néztem fel rá, és adtam egy puszit a szájára, aztán visszahajtottam a fejem.
- Rendben. Csak ne bámulna olyan feltűnően…
- Csukd be a szemed, és élvezd a zenét… 

Top
Fodros zoknya
Cipő

Táska
Nyaklánc
Fülbevalók
Mojito

A bár



0 megjegyzés: