Örök szerelem, 16. rész

Több órán át ott ültünk mellette. Párszor vissza kellett mennem a saját kórtermembe, mert engem is megvizsgáltak, pedig már nem fájt semmim sem… de hát ezek az orvosok…

A csajokat rászedtem, hogy menjenek haza, nem kell itt gubbasztani mellettem, de Lilly azért mégiscsak maradt.

A nővérek valahogy elintézték, hogy éjjelre maradhassak Lewis mellett. Volt ott valami kemény kanapé, arra letelepedtem. Sikerült nagy nehezen elaludnom, és szerencsére már nem volt több rémálom.

Reggel 10 óra felé keltem csak föl, és mikor kinyitottam a szemem, azt hittem lefordulok az ágyról: Lewis mosolygott rám. Végre felébredt! Odasétáltam az ágyához:

- Jó reggelt! Hogy érzed magad? – mosolyogtam vissza én is.

- Neked is! Élek…az oldalam picit szúr, de te elfeledtetted a fájdalmat! – húzott volna oda magához, de én nem engedtem, - Mi a baj?

- Semmi… csak… tudod… ez mind miattam van… és… – hajtottam le a fejem.

- Brit – fogta meg mindkét kezem – engem ilyen hülyeségek nem érdekelnek!

- Hülyeség? Majdnem meghaltál!

- De nem haltam! Te itt vagy mellettem és szeretlek. A többi dolog ez mellett semmiség…

- De…

- Nincs semmi de!

- Á, Mr. Hamilton! – jött be a doki, - hogy érzi magát? Megvizsgálnám. Legyen szíves pár percre kifáradni kisasszony. Köszönöm.

A kórterem előtt Lilly ült, valami újságot lapozgatott, de amint meglátta, hogy mosolygok, odafutott hozzám.

- Na?

- Felébredt! – öleltem meg.

- Ez csodás! De? – nézett mélyen a szemembe, - téged bánt valami!

- Tudod, ez az egész…

- Lépj ezen túl! Egyben vagytok mindketten, szeretitek egymást, és ez a fontos!

- Ő is ezt mondta…

- Akkor?

- Jajj… ne őrjíts már!

- Jól van na!

- Jön a doki – mutatott az ajtó felé.

- Most már bemehetnek – jött oda hozzánk.

- Köszönjük.

Lilly bejött velem. Leültünk az ágya mellé.

- Na, mit mondott a doki? – kérdezte egyből Lilly.

- Azt mondta, az első vizsgálat alapján nincs semmi bajom sem.

- Tuti? – miért vagyok mostanában ilyen pesszimista?

- Azt mondta, az első vizsgálat alapján nincs semmi bajom sem.

- Oké, már mondtad – nevettem rá.

- Azt mondta, az első vizsgálat alapján nincs semmi bajom sem.

- Lewis? Jól vagy? – néztünk rá felhúzott SZEMÖLDÖKkel.

- Azt mondta, az első vizsgálat alapján nincs semmi bajom sem.

- Most ez mi? Lilly szólj egy dokinak! – pillantottam rá kétségbeesetten.

- Hé, nyugi csajok, csak hülyülök! Nem a fejemet vertem be! ÁÁÁ… látnátok az arcotokat! – nevetett ránk kárörvendően.

- Az agyad alapból ilyen, nem kellett azt beverni! Húúú…, ha nem lennél bekötözve most úgy oldalba böknélek, hogy magam is megbánom! – sziszegtem összehúzott szemekkel.

- Valaki mentsen meg! Brit mester lekaratéz!

- Gúnyolódj csak! Tudod, mi oviban sokat verekedtünk ahhoz képest, hogy lányok vagyunk. És, hát duci kiscsaj voltam, de Brit lerugdalt rólam mindent… neki köszönhetem a modell karrierem. – mondta okos szemekkel Lilly. Ha nem tudnám, hogy csak most találta ki, akkor egész hihető.

- És Lilly mindig nyerített a fülembe, így teljesen kifinomult lett a hallásom, ezért lettem énekes és zenész! – kacsintottam az említett személyre. Nem nagyon bírom már magamban tartani a nevetést.

- Mi? Ja… és még az én agyammal van a gond!

- Most arra célzol, hogy hülyék vagyunk? – kérdeztem egész magas hangon.

- Dehogyis! Csak… ööö… élénk a fantáziátok! 

- És piszkos is… - mosolygott gonoszan Lilly. Biztos arra gondol, amikor oviban azt lestük, hogy pisilnek a fiúk. Annak idején mindig tanácskoztunk, hogy vajon mi lehet az a valami, ami nekünk nincs… Aztán az egyik kissrácot, akibe mindketten szerelmesek voltunk a kék kisautója miatt, a WCben pisilés közben megfenyegettük, hogy addig nem húzhatja fel a nadrágját, míg el nem magyarázza nekünk ezt az egészet. A kis beszarit végül elengedtük, az meg sírt az ovónéninek, hogy mit csináltunk, de persze egy kis szempilla rebegtetéssel elintéztük az egészet. Na elég már ezekből a kiskori történetekből… szerencsére már mindent kinőttünk… vagy nem, - és mikor engednek ki? – próbáltam más felé terelni a gondolataimat.

- Még 3 nap, utána hazaengednek.

- Ugye amíg felépülsz nálunk leszel? – néztem rá bociszemekkel, - biztos megterhelő lenne az út Genf-ig, és hát gondolom, így versenyekre sem akarsz menni…

- Nincs olyan messze Genf, és nem szeretek másokon élősködni…

- Naaa… légyszi… meg kell ismerkedned még a kutyáinkkal, Radarral és Bizsuval! – mondtam egy nyomós okot.

- Oké… a kutyusok miatt beleegyezem! – mosolygott rám.

- Ha most nem is lehet, de később ezért még kapsz! Ami késik, nem múlik! – fenyegettem meg a mutatóujjammal.

- Ó… nagyon várom már azt a büntetést! – mosolygott kajánul.

- Khm..khm… légyszi… ne előttem! Még rossz álmaim lesznek! – fintorgott Lilly.

- Te meg az álmaid… - mondtam kuncogva.

Hívtunk Anthony-nak is, hogy Lewis felébredt, mert megint el kellett utaznia ügyeket intézni. Elmeséltem Lewis-nak is, hogy kibélkültünk.

Hamar letelt a 3 nap. Elmentünk a szállodába a cuccainkért, ahova még egy hete szállítatta Loren, és utána kocsikáztunk is Manchesterbe. Ahogy beléptünk a házba, egy nem mindennapi látvány fogadott bennünket…