- Nem esett bajod?
- Lewis… hogy kerülsz ide? De, te vérzel! – láttam meg az oldalán a sebet.
- Tudtam, hogy meg van az oka annak, amiért csak úgy elmentél, az első géppel jöttem ide, remélve, hogy itt… - a mondatot nem tudta befejezni, mert elvesztette az eszméletét.
- Mentőt! – kiabáltam kétségbeesetten. Ezalatt már a biztonságiak elfogták Naomit is.
- Én… én… nem akartam… - mondta halkan a pisztolyt kiejtve a kezéből. Legszívesebben neki ugranék, ha bírnék, de a lábaim nem bírnak megtartani… és…
A kórházban ébredtem. A csajok mind ott voltak mellettem.
- Lewis jól van? – kérdeztem egyből tőlük.
- Hogy érzed magad?
- Élek. De kérdeztem valamit!
- Hát a golyót eltávolították, és most gépeken van. Az orvos többet nem mondott nekünk… - tájékoztatott Lilly, - sajnálom… miattam van ez az egész… - hajtotta le a fejét.
- Ugyan…- öleltem meg.
- Merre van Lewis szobája?
- Hárommal arrébb, de az orvos szerint ezt a sok mindent ki kell még pihenned… - okoskodott nekem Vicky.
- Majd még pihenek… - legyintettem, és siettem az említett szoba felé. Egy csomó minden járt az agyamban… Ha akkor este nem megyek le úszni, akkor most nem ismerjük egymást, és nem lett volna féltékeny Naomi, és a golyó nem találja el, és… Amint megláttam őt, kitört belőlem a zokogás, és odafutottam hozzá. Egy csomó gép volt körülötte, és tele volt infúziókkal. És ez mind miattam…
Ekkor lépett be az orvos.
- Ugye felépül? Nem lesz semmi baja sem? Ugye nem? – kérdezgettem türelmetlenül.
- Nyugodjon meg! Az elkövetkező két nap még kritikus, és ha utána nem lesz semmi komplikáció, akkor életben marad, és reméljük, nem lesz maradandó sérülése…
Nem jutottam szóhoz sem… a két nap kritikus… ha meghal, nem élem túl… - iszonyú lelkiismeret furdalásom lett.
Leültem az ágya mellé, és megfogtam a kezét. Szörnyű így látni őt… én pedig nem tehetek semmit sem…
Mikor lenyugodtam, akkor éreztem meg, hogy mennyire ki vagyok merülve…
Hirtelen gyors pittyogást hallottam. Egy csomó orvos futott be.
- Kérem álljon arrébb! – szólt nekem az egyik.
- Mi történik? – össze voltam zavarodva teljesen.
- Nincs pulzus! Defibrillátor… töltés… Kérem hölgyem, fáradjon ki!
- De… de… Mentsék meg! Kérem… - ezt már a kórterem ajtajából mondtam.
- Mi történt? – futott oda hozzám Lilly.
- Hirtelen valami elkezdett gyorsan csipogni… utána a sok orvos… Lilly, ha ő… - nem bírtam befejezni a mondatot, mert megint a könnyeimmel küszködtem.
- Brit… - ölelt meg. Nem tudott semmi nyugtatót sem mondani, ő is könnyezett, - gyere, üljünk le!
Egyfolytában csak az órára pislogtam… lassan teltek a percek… egyszer csak az orvos lépett ki a kórteremből. Az arcáról nem tudtam leolvasni semmit sem… talán nem is akartam. Gyorsan odafutottam.
- Ugye nem… ? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Sajnálom… percekig küzdöttünk az életéért, de nem tudtunk már mit tenni... Részvétem… - tette rá a vállamra a kezét.
- Mi… ? Ez… Nem… ez nem velünk történik… csak félreértés lehet… Ő nem… - ha Lilly nincs ott, helyben megőrülök… de átölelt, és leültetett egy székre.
Ott ültünk percekig csendben… még mindig nem bírtam fölfogni… Lilly bökte meg a vállam:
- Brit kávét? Brit! Brit! – hallottam egyre hangosabban a hangját.
- Lilly? Mi? – körbenéztem, és Lewis ágya mellett találtam magam, a kezét fogtam, a gépek rendesen mentek, és ő is lélegzett. Álmodtam! Igen! Csak álmodtam! Lewis itt van mellettem! CSAK ÁLOM VOLT! – örültem magamban.
- Jól vagy? – kérdezte Lilly.
- Persze! Hol az a kávé?
- Már hozom is! – és ment le a feketéért.
Az orvos jött be. Megvizsgálta Lewis-t. Utána biztatóan rám nézett:
- Stabil az állapota. Reméljük nem áll be hirtelen változás.
- Köszönöm! – néztem hálás szemekkel a dokira.
- Ne nekünk köszönje! Erős a barátja szervezete, azért él még mindig!
Ránéztem Lewis-ra. Békésen aludt. Megjött Lilly a kávéval.
- Na, mondott valami biztatót az orvos?
- Stabil az állapota! – mosolyogtam rá, mert még mindig az álom járt az eszemben… lehetne most 100x rosszabb is…
Ekkor belépett Anthony.
- Fiam… az én fiam… itt fekszik így, tehetetlenül… miattad! Tudtam én előre, hogy csak a bajt hozod rá! – kezdett el velem kiabálni. Nagyon rosszul esett… de igaza van… ha nem találkozom vele, akkor…
- Kérem, ne emelje fel a hangját Brit-tel szemben! – állt fel Lilly, - neki is ugyanolyan nehéz, mint magának! És ön szerint az most jól esne Lewis-nak, ha felébred, és csak veszekszenek? Kérem…
- Jól van, de csak a fiam miatt! – lenyugodott, és leült az egyik székre. Kínos csönd lett. Ezt Anthony törte meg:
- Bocsánatot szeretnék kérni, Brittany. Most, ha így belegondolok, hogy Naomi miatt volt ez az egész… és még én is bunkó voltam veled… – állt fel ismét, - Megbocsátasz?
- Ugyan, nem történt semmi baj! – mosolyogtam rá. VÉGRE!!!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése