Ha jól érzed magad, ne aggódj! El fog múlni.

Sziasztok! Nagyon-nagyon rég nem voltam fönt... Egyszerűen nincs kedvem leülni, és írni... köv. részhez vázlat van, de... kitudja... biztosan fogom még folytatni, csak nem most...
röviden ennyi.
Legyetek jók! (de nem kötelező:)

25. rész

Itt vagyok, nem is tudom mennyi idő után újra :D Táborok vannak mögöttem, a fél nyarat sátorban töltöm... De most itt egy új rész, igaz ,különösen érdekes tartalma nincs, de hoztam hozzá képeket :D

Jó olvasást! :D

Délutánunkat mondhatnám eseménytelennek is, de kinek mi az eseménytelen… :D

Gyorsan rendbe kaptuk magunkat, bár az első szó csak Lewisra volt érvényes, de a lényeg, hogy elkészültünk.

Egy türkizes pántnélküli topot egy fekete fodros minivel kaptam magamra. Hozzá a tengericsikós tűsarkút, amit úgy alkudtam le, pedig nem szeretem a magas sarkúkat, de most megtetszett a kis köves herkentyű…  A nyakamba egy ezüst gitáros nyaklánc került, amit a húgomtól kaptam még a 18. szülinapomra. A hajamat egyenesre kivasaltam, az arcomat viszont minimálisan mázoltam: spirál és szemceruza. Ennyi.

Kész.

- Mehetünk – léptem ki a fürdőből.

- Komolyan? – mondta Lewis csukott szemmel a fotelben ülve. Elaludt, míg készülődtem… pasik… mert nekik meg van 5 perc alatt…

- Igen, komolyan… - néztem rá csípőre tett kézzel. Végre kinyitotta a szemét is…

- Wáá. Nincs kedvem menni, Brittany Granger. Maradjunk a szobában, és én tervezek programot, sexy ez a top…- odajött mögém, és elkezdte puszilgatni a nyakam. Nőből vagyok, erős vagyok, bulizni megyünk.

- Lewis Hamilton! Szigorúan kimozdulunk. Elég időt töltünk még a hotelszobában… Most pedig irány lefelé! – mutattam a cél felé az ujjammal.

- Hát jó, kapitány… de csak mert most igazad van… - csókolt meg, én pedig vissza, de csak rövid volt, mert fölkaptam a táskám, másik kezemmel pedig húztam őt magam után.

A liftből kiszállva megláttuk Josét. Picit ideges volt…

- Hét óra, ugye? – nézett a falióra felé, amely már simán fél kilencet mutatott.

- Neked is szia. Na, merre lesz a program? – tereltem a szót. Elfutott az idő…

- Egy jó kis buliba megyünk – válaszolt higgadtabban.

- Messze van? – kérdeztem. A tűsarkú, ami rajtam volt, nem tartozott a kényelmes cipők közé, habár, egyik magassarkút sem sorolnám oda... És nem mindegy, mennyit gyalogolok bennük…

- 15 saroknyira kb… - 15?

- Sétálunk, ha nem gond… - mintha érezte volna, hogy megkérdezem.

- Benne vagyok – mondta Lewis. Hirtelen mekkora lett az egyetértés… De én nem fogok túrázni, az biztos…

- Taxi? – ajánlottam fel. Én azzal megyek, bármi történjék…

- Kicsim, de így szebb, lassan elsétálunk a kirakatok előtt… Már nem is szeretsz sétálni? – kérdezte Lewis… tudtam, hogy direkt csinálja, hogy húzza az agyamat…

- De szeretek, kényelmes szandálban, de nem egy felhőkarcoló tetején lépkedve. Lecserélni pedig most nem fogom. Vihetsz a hátadon, ha gondolod, és olyanok leszünk, mint a brémai muzsikusok… - simítottam meg az arcát.

- Eldöntenétek még ma? – nézte az óráját José.

- Taxi! – szálltam is be a pont akkor leálló taxiba.

- Oké… - behuppant mellém Lewis is, José pedig előre ült a sofőrhöz.

- Az Esperanzaba – mondta a sofőrnek.

Pár perc múlva megérkeztünk. Hát nem semmi hely volt, az biztos, kívülről legalábbis. Óriási tömeg állt az ajtó előtt. Tolakodással nem sokra jutok, mert egy óriási kidobó állt az ajtóban.

- Most várhatunk holnap délig… - mondta Lewis a tömeget méregetve.

- Már aki… gyertek utánam! – és elvezetett minket a hátsó bejárathoz, ám itt is volt egy izompacsirta, mint elöl. Na szép…

- Csáo Pedro – fogtak kezet.

- Mi a szitu öcskös?

- Ők itt Brit és Lewis.  Ő pedig a bátyám, Pedro.– mutatott be minket egymásnak

- Délután mesélt rólatok. Miért nem adtátok a zsernyákoknak? Mikor nő be a feje lágya?

- Majd legközelebb – mosolyogtam José felé, a válasza rá egy dünnyögés volt.

- Akkor jó. Na, most gyorsan befelé, a főnök meg ne lássa. – nevetett Pedro, és kinyitotta az ajtót. José még beszélt vele valamiről, mi pedig beléptünk az ajtón.

Majd leesett az állam. Megmondta José, hogy jó helyre megyünk, de azért ezt nem gondoltam volna:

3 szintes volt az egész: A legalsó szint volt a bár, a második szinten lehetett kajálni, a harmadik része fönt pedig a kávézó volt. A fal pirosas-rózsaszínes, rajtuk itt-ott tükrök, az asztalok fölött pedig hangulatos kis lámpák voltak. Halk zene szólt, valamiféle gyors gitárszóló. Félpercnyi csodálkozás után Lewis szólalt meg.

- Leülünk? – visszatértem.

- Aha. Ott egy szabad asztal – mutattam a helyre. Leültünk egymással szembe. Lewis megfogta a kezem.

- Nem bántad meg, hogy eljöttünk? – kérdezte.

- Eddig szuper.

- Örülök, hogy örülsz. Bár a hotelszoba most jobban megfelelne… - vigyorodott, el, erre erősen megszorítottam a kezét.

- Mindenre sort kerítünk – nyugtattam meg…

- Iszunk valamit? - kérdezte José.

- Nekem egy Mojitot – válaszoltam.

- Szintén – mondta Lewis.

- Okés. Akkor mindjárt jövök – és elindult a bárpult felé.

- Még mindig nem bízol benne… látom a szemedben…

- Hát… nem tudom… olyan furcsa ez a srác – nézett felé, ahogy épp jött vissza hozzánk.

- Ők nem angolok, egész más a viselkedésük, a vérmérsékletük…

- Oké, tudom, de akkor is. Nem vetted észre, hogy mindig téged bámul? – mondta összeszűkített szemekkel.

- Édes, csak beképzeled. Hagyjuk ezt a témát, inkább élvezzük az estét! – megint féltékenykedik…

José visszaért az asztalhoz.

- Mindjárt hozzák is – és leült mellém. – Ennek a helynek fura története van. Az 50-es években Castro ezt az épületet börtönnek használta, de mivel építettek egy másik börtönt a város másik részébe, egy nagyobbat, és biztonságosabbat, az épületet hadi raktárnak szerette volna használni. Végül egy olasz maffiózó, Tiziano Petri rengeteg pénzt kínált érte, és megvette a helyet, mert látott benne fantáziát. Végül is fokozatosan alakult ki a hely. Eleinte szállodának készült, de mivel a környéken sok szórakozóhelyet lebombáztak, a felesége berendeztette, Spanyolországból hozatta a bútorokat, eleinte még a zenészeket is. Most a fiuk viszi tovább az üzletet, de kitudja meddig, mert az apja már meghalt, és nem nagyon tudja kézben tartani a dolgokat…

- Nem semmi… - vettem el az asztalról a mojitót, mert addigra kihozta a pincér.

Kínos csönd lett…

- Megyünk táncolni? – kérdetem Lewistól a csendet megtörve.

- Majd…- mondta unottan.

 - José? – fordultam felé.

- Na, jó, menjünk… - állt fel Lewis. Tudtam én, hogy ez bejön xD

Odasétáltunk a táncparkettre, pont egy lassabb szám következett. Lewis átkarolta a derekamat, én a nyaka köré fontam a karjaim, és a vállára hajtottam a fejem, becsuktam a szemem és beszívtam az illatát. Ő valamin nagyon gondolkozott…

- Mi jár a fejedben? – kérdeztem.

- Ha nem jön az olasz pasi, akkor itt börtön van, és ha föladjuk a zsaruknak a kölyköt, akkor talán idehozzák…

- Lökött. Micsoda agymenés.  Hagyjuk ezt a José témát. Most ő ne létezzen, csak te meg én – néztem fel rá, és adtam egy puszit a szájára, aztán visszahajtottam a fejem.

- Rendben. Csak ne bámulna olyan feltűnően…

- Csukd be a szemed, és élvezd a zenét… 

Top

Fodros zoknya

Cipő

Táska

Nyaklánc

Fülbevalók

Mojito

A bár

24. rész

Lewis hamar utolérte a srácot, mert az még meg is botlott. Odafutottam hozzájuk én is.

- Haver, bajban vagy! – vette ki Lewis a táskámat a körülbelül 20 éves szöszi srác kezéből.

- Kérlek benneteket, ne szóljatok a zsaruknak! – könyörgött.

- Hogy hívnak?

- José Fortunato.

- A szerencséd most elfutott… annak sikerült… - mosolyogtam. Olyan kis izé ez a gyerek… Nem nézném ki belőle, hogy lop. De hát ez Havanna, itt bármi megtörténhet…

- Van egy ajánlatom nektek… – fordult hirtelen Lewis felé.

- Tolvajokkal nem üzletelünk!

- De ingyen lenne… - óóó mit mondott…

- Ja még mi fizetnénk a te szolgálataidért. Ne nevettess… - forgatta Lewis a szemeit.

- Épp azért mondom, hogy ingyen lenne – mondta nyugodtan.

- Még itt vicceskedj, nekünk… - pirítottam rá.

- Ezt komolyan gondoltam.

- Na és mi lenne a nagy üzlet? – kérdeztem.

- Bemutatom nektek a várost…

- Ha nekünk idegenvezető kell, odacsapódunk a húzott szeműekhez – mondta Lewis.

- Nem értitek… Nem az utitérképekből olvasnám a dolgokat, hanem megmutatnám nektek Havanna IGAZI életét.

- Csapatmegbeszélés négyszemközt! – húztam oldalra Lewis-t.

- Mi legyen? – kérdeztem.

- Most egy tolvajjal üzletelni? – nézett rám kérdőn.

- A kaland miatt jöttünk, nem?

- Ha kaland, menjünk inkább bungee-jumping-ozni… - nézett rám barna szemeivel.

- Majd legközelebb.  – válaszoltam. Igazából tériszonyom van. A magas színpadokat sem szeretem. Ha rajtam múlna, a házunkban is lift lenne, mert arról nem tudnék lepottyanni. Azért nem hordok gyakran magassarkút, mert még úgyis félek. Na jó, ez csak vicc.

- Hát rendben, de akkor a táskádat ne rakd majd le.  – sóhajtott.

- Imádlak! – adtam neki egy puszit.

- Tudom… a csokifagyi dolog még áll? – mosolyogott rám, és átölelt.

- Persze hogy! Azt nem felejtem el… – szorítottam magamhoz.

- 5 dobozzal?

- Talán 4-gyel… - gondolkodtam.

- Biztos nem fog kárba veszni az az egy sem…

- Öhhmmm… - zavart meg miniket a srác.

Odaléptünk hozzá.

- Belemegyünk. De ha még egy próbálkozás, mész a rendőrőrsre – adtam ki a fő szabályt.

- Zsebben lesz a kezem. – rakta gyorsan is el a kezeit.

- Maradjanak is a te zsebedben, köszi. – mosolyogtam, és ráakasztottam a vállamra a táskám.

- Mehetünk fagyizni? – karolt át Lewis.

- Igen. José, te előttünk mész. – jelentette ki.

- Igen is, kapitány – ő akarta…

- HANGOSABBAANNNN… - kiabáltam neki vissza.

- IGEN IS KAPITÁÁÁNY! – ordította a telitorokból. Már az egész strand a furcsa triónkkal volt elfoglalva.

- Óvoda…  - sóhajtott mosolyogva Lewis.

- Megesik – adtam puszit az arcára.

Közben odaértünk a fagyishoz. Nagy volt a választék, de kitartottam a csoki mellett.

- Jónapot! – köszöntünk.

- Már most jó, hogy ilyen boldog párt látok – kedveskedett a fagyis bácsi. Összemosolyogtunk Lewis-szal.

- Melyikből adhatok?

- Csokisat szeretnénk, ha lehetne dobozba. És 5 dobozba. – mondtam lassan. Szegény csak nézett, de azért kiszolgált minket, így egy nagy táska csokifagyival távoztunk.

Lewis, José és én visszamentünk a szállodához.

- Menjetek siesta-zni, majd este 7 körül jövök, és indulhatunk. Nem kell beöltözni, inkább ki…

- Hová megyünk? – kérdeztem.

- Majd meglátjátok. Este 7 – intett és elindult haza.

- Miért bízunk meg benne? – kérdezte Lewis.

- Azért mert szerintem rendes fiú. Biztos meg volt rá az oka, hogy azt tette. 

- De akkor is… - nézett a srác után.

- Féltékenykedünk? – vigyorogtam. Jaj de aranyos :D

- Nem, csak…

- Ugyan már… José még szerintem nincs 20 sem, és tudod, hogy nem bukom a szőkékre.

- Tudom…

- Én téged szeretlek, bajnok.  – léptünk a liftbe.

Hamar felértünk a szobánkhoz.

- Mit is mondott a srác? Siesta-zzunk? – zárta be az ajtót, és a falhoz nyomott.

- És a csokifagyival mi lesz? – mutattam a dobozokra.

- Kombinálhatjuk a dolgokat… - suttogta a fülembe.

- Oké, szeretek kombinálni…

José:

Örök szerelem, 23. rész

Sima 3 csillagos szállodát választottunk, mert hát Cuba-ról senkinek sem a luxus jut eszébe, hanem a szivar, a kaland, az érzelmek.

Ezekben a latin országokban az emberek nem stresszelnek, a problémák helyett inkább egymással foglalkoznak.

Nálunk, Angliában kilépsz az utcára és mit látsz? Egy kisgyermek éppen vattacukrot kér, de az anyukája elhúzza az árustól, mert sietnek. A szembe jövő pasi nekimegy egy öreghölgynek, de mit sem számít ez neki, ő most telefonál… A kávézóban az asztaloknál gyakran csak egyesével ülnek az emberek, és a laptopjukat bújják… Bezzeg itt… a kissrácok fociznak a mellékutcákban, szerelmespárok ölelkezve ülnek a padon. Ezt az egész hangulatot még az is tetézi, amikor az utcai zenészek húrjain megszólalnak a szenvedély hangjai… Így kibírnám én is…

A gondolatmenetem a lift csengője szakította meg. A második emeleten volt a szobánk. Csomagok híján mi vágódtunk le az ágyra… picit kemény volt, de elmegy :D

- És most hogyan tovább? – kérdeztem Lewis-tól.

- Kajálás, vásárlás, utána kipróbálhatnánk az ágyat úgy igazából… - ölelt át.

- A kajálás mehet, mert éhen halok, ruha is kellene, a harmadikat még meglátom… - pattantam fel az ágyról, - úgyhogy gyerüüüünk! – húztam fel őt is az ágyról… de a próbálkozásom sikertelen volt, végül rajta kötöttem ki…

- Felcserélhetjük a sorrendet… - húzott  magához.

- Éhen halok, légyszi… - néztem rá kiskutya szemekkel, mert már tényleg kilyukad a gyomrom.

- De csak a te kedvedért! – adta meg magát.

A hotel éttermében egy sima sajtos pizzát, eper fagyit és karamellás pudingot kajáltam. Nagyon éhes voltam, ez van :D Lewis valami Cuba-i specialitást evett, de én inkább nem próbálkozom ilyenekkel… múltkor is megjártam… Evés után bejártuk az összes üzletet, és egy csomó cuccot vettünk. Akár egy hónapig el lehetnénk ennyi ruhával :D

Este 9 óra felé értünk vissza, gyors zuhany után egyből elaludtunk mindketten.

Reggel Lilly sms-ére keltem:

Szia Brit! Most pakoltunk le a szállodában, és képzeld, Carmen is itt van. . Azt hitte, hogy ti is jöttök… legalább is Lewis. A portán minden órában megkérdezi, nem jöttetek-e még. Már futnak előle az alkalmazottak. Dilis.Otthon minden rendben?

Húha… ez a nő nem teljesen tiszta. Lillynek meg nem is szóltam Cuba-ról.  Visszapötyögtem neki, hogy Cuba-ban vagyunk, a kutyusok MacPhe néninél a szomszédban, és hogy ne szóljanak Carmennek, hogy mi nem is megyünk, legalább jól szórakoznak a csajon.

Próbáltam csak halkan magamban nevetni, de Lewis így is fölkelt rá. Rápillantott az órára.

- Reggel 7 óra. Minek örülsz így? – mosolygott és megkaptam a reggeli puszit.

- Lilly írt. Carmen elment Japánba, mert azt hitte te is ott vagy – forgattam a szemeim.

- Tudom, hogy nehéz nekem ellenállni, na de ennyire…

- Most mondanám, hogy nem, de akkor hazudnék… Meg így növelem az amúgy is nagy egódat :)

- Miféle egó?

- ÖÖÖ… hát olyan hogy... Nagy!

- És te úgyis a nagy dolgokat szereted, nem? – vonta meg a vállát.

- Jaj, te… ebbe most ne menjünk bele – nevettem.

- Miért ne?

- Mert ma menjünk ki a tengerpartra! Gyerünk öltözni! – ugrottam ki vidáman az ágyból.

- De most még reggel van, 7 óra és kényelmes az ágy, nem kell sietnünk, versenyem sem lesz… - szomorodott el megint.

- Jaj, te csökönyös VB! Nem fogsz itt nekem szomorkodni! Majd a tengervíz meghozza a kedved!

- De…

- Gyereee! Meglátod, jó lesz! Most egyedül menjek? – vettem föl a bikinit, utána egy zöld szoknyát, és egy piros pólót.

- És később nem elég? – mondta a takaró alól.

- Azért most, mert még nincs nagy hőség, és nincsenek is olyan sokan a parton. Na, most összerakom magam a fürdőben, 5 perc és indulunk – adtam ki a parancsot.

Mikor kiléptem a fürdőből, Lewis már fel volt öltözve, és kávét szürcsölt.

- Wow, gyors vagy! 5 perc alatt?

- Egyetlen Brittany-m! 7 után vonultál a fürdőbe, és most fél 8 van… - megesik…

- Jól van, na! Nincs mindenkinek KERS-e! – tűztem föl elöl egy hajtincset.

- Hozattam neked is kávét – adta kezembe a sokszor életmentő keserű löttyöt. Most kivételesen nem voltam fáradt. Totál lázba hozott még tegnap egész Havanna.

Miután kihörpintettem a kávét, lementünk, a portán leadtuk a kulcsokat, az ajtónál pedig egy taxi várt.

- De visszafelé majd gyalog, ok? – kértem Lewis-t.

- Messze van a strand… - nyitotta ki nekem a kocsiajtót

- Nem baj! Szeretek nagyokat sétálni. – szálltam be, ő pedig utánam.

Pár perc kocsikázás után meg is álltunk a strandnál.

- Nem reggelizünk valamit előtte? – kérdezte Lewis. A strandon már kezdődött az élet. Már az összes gyors büfé nyitva volt.

- Még áll bennem a tegnap esti kaja. Majd később.

- Rendben.

Lepakoltunk, és mentünk bele a vízbe. Azt hittem melegebb lesz, ezért a vízbefutásomat könnyed kis sikítás követte. Lewis a víz szélénél állt és nevetett. Rosszul tette.

- Kinevetsz? Ez nem szép dolog! Gyere te is! – húztam be. Most jól összeszöktelem…

Mikor próbáltam belehúzni a vízbe fölkapott, és a mélyebbnél szépen beledobott. Ezek után csak szökteltük és lenyomtuk egymást a víz alá, mint az ovisok.  Egy óra után már totál lefáradtam a sok nevetéstől.

- Megyünk enni? – karoltam át a nyakát.

- Mehetünk. Csak még utoljára… - és lehúzott magával a víz alá. Az orrom telement vízzel. Á de rossz volt :S

Miután prüszkölve följöttem a víz alól, egy ölő pillantást vettem Lewis-ra, - Most bedurciztam! – mondtam neki, és futottam kifelé a vízből a cuccaink felé. Persze rögtön utolért:

- Bocsi… nagyon rossz volt? – nézett rám, mint egy kisgyerek, aki rosszat csinált.

- Hát… a ͈ 3 gombóc csokifagyi kiengesztel̎ kategóriába tartozik.

 - Meg lesz – csókolt meg.

Elindultunk a cuccaink felé, de már csak egy gyorsan szaladó srácot láttunk a dolgainkkal a kezében…

Blogmásolás

Szólni szeretnénk, hogy mostanában egy személy lekoppintja a töriket!Mivel nem szeretnénk, hogy mással is ez történjen kérünk, hogy vigyázz!A következő nevű emberrel ne beszélj vagy próbáld meg elkerülni: Tami, VIV vagy CARLII. Nem mondjuk, hogy mindenki koppint, de vigyázzatok!Könyörgünk ezt tegyétek ki és írjátok ki a blogotokra, hogy egyetértetek velünk abban, hogy ez undorító.Aki szórul-szóra másol az undorító!Léci írd ki a blogodra, hogy lássa a másoló, hogy mi segítjük egymást ellene!Könyörgünk segíts hogy senki más ne járjon úgy mint mi!Itt egy-két dolog amiről megismerhetitek!

Alice oldalát: http://boldogveg.blogspot.com
Erre másolta le: http://ennyitaboldogvegrol.blogspot.com

Ivi oldalát: http://feketeangyalsaga.blogspot.com
Erre másolta le: http://alkonyatmaskepp.blogspot.com


Kérjük írd ki a blogodra, hogy ezt nem tartod etikusnak, hogy érezze, hogy mi mind egy közösség vagyunk!

Örök szerelem, 22. rész

Reggeli után Sebi és Lilly kitalálták, hogy már most elmennek Japánba (pedig még csak péntek van, és jövőhéten lesz a futam), ezért bepakoltak gyorsan, mi pedig Lewis-szal kikísértük őket a reptérre.

- Aztán óvatosan a kajákkal! – integettem nekik. Mondjuk szerintem nem mindenkinek olyan a gyomra, mint nekem, de azért jobb, ha odafigyelnek.

Már a kocsiban ültünk és mentünk hazafelé, mikor a gépük kezdett felszállni.

- Figyi, nem megyünk el mi is valahova? – fordult hirtelen felém Lewis csillogó szemekkel.

- Mert? – néztem rá felhúzott szemöldökkel.

- Mert már nem bírom ki egy helyben – nézett az egyre távolodó repcsi felé.

- És hova mennél? – érdeklődtem meg az uticélt.

- Van egy világtérkép a kocsiban? – világtérkép???

- Azt hiszem – kezdtem el kutatni, mire találtam valami sima térképet.

- Most csukd be a szemed és bökj rá egy országra! – vonta meg a vállát.

- Hát jó… - egyeztem bele, és elkezdtem körözgetni a mutatóujjammal a térkép felett. Nyugat? Kelet? Merre? Hmmm… legyen valami Dél-Amerikai állam, ott legalább jó idő van, és nem esik sokat az eső, mint nálunk…   akkor a térkép bal alsó része valahol… és… kinyitom a szemeim… - Cuba!

- Cuba? Oké. Gyerünk! – tért meg hirtelen, és ismét a reptér felé vettük az irányt.

- Mi? Most? – és még a női logika a fura…- be kéne pakolni meg minden…

- Majd ott veszünk ruhákat! – szép lesz a Cuba-i ruhatáram, az biztos!

- A következő gépek csak 1 óra múlva indulnak, úgyhogy fordulj meg, mert én nem fogok annyit várakozni! – vágtam be a durcit.

- Nem kell várnunk – vigyorgott és mutatott egy kisebb gép felé, - reggel hívtam Larry-nek, hogy hozza el a magángépemet ide, és tankolja meg jól, mert sokat repülünk… - szállt ki a kocsiból, mire én is gyorsan kipattantam.

- Te ezt már reggel kitervelted? – bámultam, mint borjú az újkapura…

- Igazából az ötlet vacsi után született meg a fejemben – biztos a fűszerezésben volt a bibi…

- Jaj, még itt színészkedsz is nekem… De meg kell hagyni, jól csináltad… - kacsintottam felé.

- Tudod, az álmom egy James Bond film! – mondta határozottan, és összekulcsoltuk a kezünket.

- Nekem meg ez így egy napra sok – és még csak reggel van… - akkor hívok Rosie néninek, hogy megint vigye át a kutyusokat…

Kitárcsáztam tehát Rosie nénit, megbeszéltem vele a dolgokat, és oda léptünk a pilótához.

- Larry Cabot vagyok, üdvözlöm a fedélzeten kisasszony! – segített fel a gépre egy 40 év körüli férfi. Ő a kapitány… gondolom…

- Brittany Granger, örülök – nyújtottam neki a kezem.

- Jó napot, Mr. Hamilton! – fogtak kezet, - az uticél?

- Neked is Larry. Kössz mégegyszer, hogy ide repültél. Az uticélunk pedig Cuba!

- Cuba? Rendben. Akkor Havannában lesz a leszállás. Az út kb. 12-13 óra lesz.  Addig is helyezzék magukat kényelembe hátul, én pedig kikérem a toronyból a felszállási engedélyt.

- Hé, Larry! – szólt utána Lewis, mert már elindult a pilótafülkébe, - a megbeszélt dolgok itt vannak? – miféle megbeszélt dolgok?

- Igen, a hátsó szekrénynél találja. Kellemes utazást! – és becsukta maga mögött az ajtót.

- Lewis, miféle dolgok? – kérdeztem, mert gőzöm sincs…

- Hát csak ez meg az… - legyintett a kezével, utána átkarolt, és leültünk hátra.

- És, mit csináljunk Cubában? - bújtam hozzá.

- Hmm…lenne jópár ötletem… - vigyorgott rám, mint a tejbetök…

- Azt elhiszem! – húztam végig az ujjam a mellkasán, - mi lenne, ha felfedeznénk egész Havannát gyalog?

- Gyalog? – vágott valami szörnyű kétségbeesett képet, amin muszáj volt nevetnem, - az egészet? – ki az élsportoló nem tudom…

- Hát, te unatkoztál Manchester-ben…

- Még egy kirándulóbusz is jó tele turistával… na de gyalog…

- Nem lehet minden napot ágyban tölteni meg kényelmesen elautókázni! Még a végén pocakot is eresztesz, aztán nem férsz bele a Mekibe… - ez tuti hogy hatásos…

- Igazad van… Oké… Gyaloglunk! – megmondtam…

- Ezt megbeszéltük! Én azt hiszem, alszom egyet, mert még HOSSZÚ út ÁLL előttünk…

Hamar el is aludtam, mert elfáradtam a semmibe… mindig ez van… még ha csinálnék is valamit…

Nem volt valami kényelmes a hely az alvásra, így 3 óráig csak ide-oda forgolódtam álmomban, ami pihenés helyett még jobban lefárasztott. Lewis megint elaludt, valahogy ez mindig átragad rá… ha én elalszom, előbb-utóbb ő is xD

Odabújtam inkább hozzá, ő pedig automatikusan átölelt… na így jobb lesz aludni, az tuti…

Körülbelül 4 óra alvás után felébredtem, kinéztem a tájra, amiből főleg csak a fehér felhőket láttam, és pár perc múlva Lewis is felébredt.

- Régóta fenn vagy? – kérdezte egy nagy ásítás után.

- Előbb ébredtem én is – mondtam még mindig az álmos hangomon.

- Mindjárt jövök – simította meg a vállam, és elment valahova.  Kb. fél perc múlva 6 óriási dobozzal jött vissza.

- Mik ezek? – kérdeztem, - csak nem az a bizonyos dolog, amiről felszálláskor beszéltetek?

- De. Az. Fején találtad a szöget! Na és vajon mit rejtenek a dobozok? – rakta le a dobozokat elém, ő pedig mellém ült.

- Nem tudom. Még nem fog az agyam. Mik ezek?

- Társasjátékok! Ha rövidebb utakra megyek a géppel, amelyek alatt úgysem lehet aludni, mindig jön azért valaki és játszom vele. A kedvencem a Monopoly – mutatta, - ugye játszunk egyet? – bociszemek. Próbáltam nem röhögni…

- És még Sebi a kisgyerek, mi?  - röhögtem el magam hangosan.

- De…

- Jaj, te – adtam egy puszit az arcára, - mondj még egy pilótát aki társasozik repülés alatt!

- Például Raqu és Nando is kártyáznak a gépeken… - mondta egyből.

- Komoly? Nekem ez mára már sok xD Na, akkor játszunk egyet! Én vagyok az autóval :D – foglaltam le rögtön a kis bábut.

- Oké, nekem pedig jó lesz a kisvonat… kezdesz?

A maradék 2 óra alatt mindhárom játszmát megnyertem, ami miatt eleinte durcizott is, de hát… ez van!

Miután sikeresen landoltunk, elbúcsúztunk Larry-től, fogtunk egy taxit, és elmentünk a legközelebbi szállodához.

Örök szerelem, 21. rész

Figyeltem mindenkit, ahogy eszik. Nem vágtak fura arcokat. Remélem ez jót jelent, és nem lett ehetetlen. Megkóstolom én is…

Egész ehető… sőt… finom lett! De hát majd holnap reggel derül ki minden…

- Brit, többször kéne sütnöd! Egész jó! – nézett rám mosolyogva Lilly.

- Várd meg a reggelt – mondtam neki aggodalmas képet vágva.

Az összes elfogyott, igaz kicsi paradicsomokat vettünk. Este gyors zuhany után még leültünk Lewis-szal megnézni az Arsenal-Barca meccset, mert ő nagy Arsenal drukker (hát, ezek szerint ő sem tökéletes…) és muszáj vele néznem, hogy nyerjenek… majd pont miattam…

Az Arsenal nem volt valami meggyőző, Almunia már egy ideg volt, és tisztán lehetett hallani, ahogy mindig kiabálja a többieknek, hogy: NYOMJÁTOK FÖLJEBB!. A meccs félidejében sikerült is bedobnom a szunyát, de szerintem Lewis-nak is, mert reggel még mindig ment a TV, és egymáson feküdtünk. A vacsi hatása lesz…

Közben mondták a sporthíreket, 2-2 lett. Jó ez… Pár perc múlva fölébredt Lewis is.

- Na, mennyi lett a meccs? – kérdeztem.

- A fenébe is! Elaludtam! – csapott a homlokára.

- Én tudom… 2-2 - frajerkodtam.

- De te már a félidőnél aludtál…

- Csak tettettem! – öltöttem rá a nyelvem. De, csoda hogy a félidőig kibírtam… nem szeretem az Arsenal-t… rászedem majd Lewis-t is, hogy MU-s legyen…

- De még egyszer sem aludtam el meccsen – gondolkodott hangosan és állt fel a kanapéról.

- Pedig a kedvenc csapata meccsén ritkán alszik el az ember – mondtam gonoszkodva.

- Az Arsenal a legjobb, semmi kétség… túl fáradt voltam bizonyára…

- Ja… biztos – gúnyolódtam tovább.

- Akkor jövőhéten a visszavágóra elmegyünk Londonba! – mondta diadalmasan. Ne…

- Én nem megyek! Sajnálom, egyedül mész…

- Carmen biztos szívesen eljönne velem…

- Hé! Azt már nem engedem… Kedden lesz a meccs? – néztem rá bociszemekkel.

- Tudtam én – ült ki az önelégült vigyor az arcára.

- Jaaj, tudom, hogy nem vinnéd el Carmen-t…

- Fogadjunk? – csillantak fel a szemei.

- Na!

- Nyugi, csak hülyülök – karolta át a derekam.

- Milyen vicces kedvedben vagy… pedig nem emlékszem, hogy a bolondgomba is a vacsi hozzávalói közt szerepelt volna… - tűnődtem el.

- Csak te vagy rám mindig ilyen hatással – adott volna egy puszit, de eltoltam magamtól.

- Szúrsz! Borotválkozz meg!

- Pedig pont most akartam szakállat növeszteni! – hajtotta le a fejét.

- Amíg a Föld kerek, a borotvák nyernek! Ez van… - veregettem meg a vállát, - úgyhogy irány a fürdő!

- Nem egyezhetnénk meg? – jaj, ez a nézés…mindjárt elolvadok… de azért kibírom, és NEM!

- A sima arcból nem engedek! – toltam be a fürdőbe.

Ezután leültem a TV elé, és Sebi lépkedett le a lépcsőn. És ő is él :D

- Jó reggelt! Hogy érzed magad? – tettem fel gyorsan a kérdést.

- Jól, kössz – mondta, és ásított egyet.

- És Lilly?

- Még alszik, szerintem jól van – mondta csukott szemmel.

- Azért meglesem – mentem föl Lilly szobájába. Amúgy ezek tegnap este nagyon hamar elvonultak ̎aludni ̎  …  

Megbotlottam Lilly szobája előtt a küszöbben,  puffantam egy nagyot, de gyorsan felálltam, ám így is  sikerült őt felébresztenem. Yeah, ő is egyben van :D

- Jó reggelt! – nyitotta ki a szemeit mosolyogva.

- Látom itt valakinek tartalmas éjszakája lehetett – nevettem.

- Most mondjam, hogy nem? – öltötte rám a nyelvét.

- Ne mondd :D Gyere le kajálni – húztam le róla a takarót.

- De olyan jó itt feküdni…már csak Sebi kéne… tényleg, merre van?

- Lent kóvályog, gyerünk! – húztam ki az ágyból a lábánál fogva.

- O-ké, me-gyek- már – mondta lassan szótagolva.

Lent Lewis már megborotválkozva várt.

- Na ezt már szeretem! – adtam egy puszit az arcára.

Lilly odament Sebihez, és megsimította az arcát.

- Édes, példát vehetnél a kollégádról…

- Sebi, te erősebb vagy – mondta gyorsan Lewis az említett németnek, amiért csak két szúrós szempárt kapott.

- Mi pedig nők! – mondta utána  Lilly könnyedén.

- Akkor nem ellenkezem… - adta meg magát Sebi, és durcásan elindult a fürdőbe ő is.

3 perc után megborotválkozva jött ki.

- Most már megfelel?

- Tökéletes! – ugrott a nyakába Lilly.

A sikeres akció után a már simaarcú pilótáinkkal bementünk a konyhába és megreggeliztünk.

Örök szerelem, 20. rész

Visszaérve láttuk, hogy Carmen kocsija már nem állt ott, gondolom valahogy elvitte megtankolni.

Már lassan egy óra, ezért rendeltünk valami kaját, mert hát én hadilábon állok ezzel a főzés dologgal. Na jó, nem mondom, hogy nem kísérleteztem még, de féltem a többiek életét. Lilly szokott szorgoskodni a konyhában, amikor itthon van, de most még ott hortyognak a nappaliban.

Miután megettük a rendelt sushit, Lewis egy lehetetlen ötlettel állt elő:

-Brit, mi lenne, ha a vacsit együtt csinálnánk?

- Mi??? Tuti? Nem szeretném, ha bajotok esne…

- Ugyan már…

- Hát, jó… ha megérjük a holnapot, talán sikerélményem is lesz! – nevettem ki saját magam.

- Szerintem fincsi lesz! – mondta, és gyengéden megcsókolt, mire én is visszacsókoltam.

- Hmm… ennél finomabb nem…

Ebéd után TV-ztünk, utána pedig támadt egy jó ötletem:

- Lewis, nincs kedved eljönni velem vásárolgatni? –muszáj mennem… lassan kipattogok… már három hete nem vettem semmit se :(

- Ööööö… hát… - bociszemek részemről, - Legyen! Akkor utána pedig bevásárolunk pár dolgot a vacsihoz is, rendben?

- Oké. És amúgy mi lesz a vacsi? Keresek valami szakácskönyvet – szakácskönyvem volt egy csomó, mert gyakran ezzel próbáltak ösztönözni a kis tapintatos haverok. De azért találtam is az egyikben egy egyszerű receptet, - Mit szólnál hozzá, ha sütnénk pár sajtos paradicsomot?

- Sajtos paradicsom? Oké – egyezett bele a kreatív ötletbe.

- De azért készítsük ki a pizzafutár számát is… - vettem le a hűtő széléről a kis cetlit.

- Nem lesz rá szükség - mondta mosolyogva.

Kimentünk a kocsihoz, és elindultunk az Arndale pláza felé.

Vettem 4 pólót, 3 hosszú ujjút, 2 hosszú és 2 rövid nacit, 3 cipőt és még egy csomó kiegészítőt – mint említettem 3 hete nem vásároltam.

Körülbelül fél 6-kor mentünk az élelmiszerüzletbe, és megvettük a vacsi hozzávalóit.

8 közepes nagyságú paradicsom 
vöröshagyma 
törött bors 
kemény sajt 

Fél 7-kor már otthon voltunk, Lilly és Sebi is már egész jól néztek ki, vagyis mondhatjuk, hogy tök éberek voltak. Épp videójátékoztak, mikor beléptünk a nappaliba.

- Sziasztok! Merre voltatok? – kérdezte Lilly.

- Vettem pár göncöt, és bevásároltunk a vacsihoz. Ma este nem te sütsz… - vigyorgtam.

- Brit? Sütni? – esett az álla a földig.

- Nyugi, egyszerű receptet választottam. Ha szar lesz, rendelünk pizzát.

- Rendben, te tudod. Ha majd kell segítség, szólj!... ÉÉÉÉÉSSSS… nyertem! – kiabált Lilly. Sebi eddig meg sem szólalt, annyira koncentrált… hiába…

- Sziasztok! Észre sem vettelek titeket. De Lilly, neked erősebb a kocsi – aha…

- Sebi, az öcsédet még hagytuk nyerni, de téged már nem fogunk… - adtam, meg az utolsó döfést.

- Nem is kell! Nyerek én majd magamtól is!

- Nyugi Sebi, attól még ugyanolyan jó pilóta maradsz, ha le is győz egy lány… - piszkáltam még tovább.

- Haver, megesik az ilyen… - mondta együttérzően Lewis, de azért hallani lehetett a hangjában, hogy mindjárt elröhögi magát.

- Ja… de mennyi rá az esély? 1 az ezerhez…

- Most te lettél az az 1, édes – adott neki egy puszit az arcára Lilly, és hozzábújt.

- És egy visszavágó? – csillantak fel Sebi szemei.

- Oké – egyezett bele Lilly.

- Remélem már én nyerek…

- Sebi, mi szorítunk… - veregette meg a vállát Lewis.

A konyhában kiraktuk a hozzávalókat, és nekikezdtünk a komoly melónak. Lewis felvágta a paradicsomot, én pedig megpróbálkoztam a hagymareszeléssel…   1 percen belül csurogtak a könnyeim. Lewis meglátta a szerencsétlenkedésem, ezért odalépett hozzám:

- Ne csináljam én? – törölte le a könnyeket az arcomról.

- Hát… ha téged nem csíp… - adtam neki a reszelőt.

Fél perc múlva már készen is volt, és nem könnyezett egyáltalán.

- Hogy csináltad?

- Ha a szádon át lélegzel hagymavágás közben, akkor nem csípi a szemed

- Ezt honnan tudod?

- Hát…

- Megvan! Te tudsz főzni! És hagyod, hogy itt bénázzak?! – néztem rá nagyon szúrósan.

- Pár egyszerű kaját össze tudok dobni… de amúgy nem vagy egyáltalán béna

- Persze… Na, akkor bedörzsölni a paradicsomot hagymával, utána só és bors… Meg van.

Utána rászórtam a sajtot, Lewis pedig a vajat rakta rá a végén, hogy puha legyen. És most várunk…

10 perc múlva már készen vettük ki a sütőből. Az illata egész jó… nem tudom, hogy finem-e lesz…

- Nyerteeeemmmm!!! – hallottuk a nappaliból Sebi kiabálását. Gondolom Lilly hagyta nyerni, hogy szent legyen a béke, de ezt azért Sebi nem tudja…

- Hmm, egész jó illatok jönnek a konyhából – mondta Lilly hangosan. A hangján nem hallottam, hogy letörte volna őt a vesztés…

- Pont elkészült, gyertek, kóstoljátok meg! – hívta őket Lewis az asztalhoz.

Leültünk mind az asztalhoz.

- Na, akkor lássuk a medvét – mondta Sebi még mindig a győzelemtől eufórikus állapotban.

- Csak óvatosan… - pillantottam rájuk… lehet, hogy ez az utolsó vacsoránk xD